2008. szept. 8. 22:19 - írta Altjeringa Utazás, megállás nélkül, keskeny utakon, szűk kacskaringókon, néha felébredek, és nem tudom, hol vagyok, az ágyam szélét szakadéknak érzem, a falat sziklafalnak, ide-oda pattogok köztük, áramlat visz vagy csak lendület, nem tudom, de megállni nem tudok, megfordulni sem, csak előre menni, mindig felfelé, de nem érzem a gravitáció visszahúzását, felfelé megyek, de mégis mintha síkon tenném, a szerpentin néha eltűnik a lábam alól, köveken bukdácsolok, kavics csúszik meg alattam, kapaszkodok, félek, elzavarom a félelmet, nincs rá idő, figyelni kell, nincs esély hibára, a tévedés halál, hát mászok tovább, már minden falnak odaütődök, a hiba egyre nagyobb, lassan már kontrollálatlanul tántorgok ide-oda, és megint felébredek, de a szobám pont olyan idegen, mint az álmom, legalább egyszer úgy másztam vissza az ágyra, hogy valójában szakadékból menekültem meg, és levertem a lámpát menetközben. Nem volt kellemes éjszaka.

2008. aug. 31. 19:29 - írta Altjeringa Egy csoporttal, mintha osztály lenne osztálykiránduláson, de mégsem az, talán méginkább kváziidegenek közös nyaralása, kirándulása lehetett, vonattal érkeztünk meg egy pályaudvarra, ahol a sínek között bóklászva kellett eljutni egy állomásépülethez, de sokat gyalogoltunk, eltévedtünk, idegen ország volt, mintha senki nem beszélte volna a nyelvüket, de nem is akarták megérteni, segíteni, csak elmentek mellettünk mintha ott se lettünk volna, pedig körülöttünk vonatok jöttek-mentek, zajlott az élet. Aztán valahogy mégis odakeveredtünk, és a többiek megkapták a csomagjaikat, bőröndjeiket, mint egy repülőtéren, úgy jöttek elő egy nagy csőből lebegve a csomagok, és mindenki kapkodta a magáét. Illetve én nem, az enyém nem jött meg. Nem volt semmilyen táska sem nálam, se papírok, útlevél vagy ilyesmi, és nem akartak elengedni a többiekkel együtt, hogy én nem mehetek, itt kell maradnom, el kell mennem a valahová, ahol elintézik az ügyemet. A többiek viszont elmentek, egyedül maradtam, és ekkorra már nem pályaudvar volt, nem is repülőtér, hanem kikötő, tele nagy hajókkal, bárkákkal, amelyek néha elszabadultak, és ide-oda verődtek a mólók között, és néha azokra ugrálva kellett mennem, hogy odaérjek a valahová, ahová mennem kellett, és sokáig mentem megint, sokfelé, keresgélve, eltévedve, próbálkozva, hajóról-hajóra ugrálva, néha beleesve a vízbe, akkor úsztam kicsit, aztán továbbmentem, és egyetlen egyszer nem szólt hozzám senki, nem válaszoltak, igaz nem is volt sok ember ott, esteledett már, kihalt volt a kikötő, és mire odaértem egy kioszkféle valamihez, az pont be akart zárni, éppen húzta le a redőnyt, és kiabáltam neki, hogy ne tegye, de nem értett meg, nem is hallotta, bezárt, és én ottmaradtam hirtelen tökegyedül a kikötőben, elkezdett fújni a szél, és hideg lett, és behúzódtam egy felfordított nagy hajó alá, de melegebb ott sem volt, aztán mégis elaludtam, és másnap meleg lett, napsütés, a kikötő tele emberekkel, a kioszk kinyitott, az emberek megláttak és megértettek, megkaptam a csomagjaimat, és már utol is értem a csoportot.

2008. aug. 29. 8:42 - írta Altjeringa

Este az jutott eszembe, hogy mi számít kalandnak, van-e manapság olyan az életünkben / életemben, ami kalandnak hívható, és egyáltalán, szeretnék-e én ilyent, élvezném-e, ha belekerülnék egy kalandba? Aztán álmomban belekerültem egybe.

Két társsal, mindketten ismerősök, elindultunk egy, az elején még nem ismert cél felé. Az út kapásból egy hínárral-moszattal-vegyes zöldségekkel benőtt vízen vezetett keresztül, ahol volt egy cca. méternyi viszonylag szabadvízfelület, és ott gázoltunk a vízben, ami néha derékig ért, de néha már úszni is kellett benne. Ilyenkor a hátizsákjainkat feltettük a fejünkre, hogy ne ázzon el a holmink. Nem volt sok cuccunk, ez ebből is nyilvánvaló. Ahová odaértünk, az egy cölöpökre épült jókora ház volt a mocsár (tó?) közepén, ahol végre ki tudtunk mászni a vízből, és kiderült, hogy azért voltak olyan könyűek a hátizsákok, mert nem hoztuk a laptopokat, amikre viszont valamiért szükség lett volna - ez a rész elég zavaros, de valami wifi-s kapcsolat is volt benne meg a továbbvezető út, amit végül valahogyan kiderítettünk. A ház elsőre töküresnek tűnt, de ahogy elkezdtünk körülnézni, rájöttünk, hogy tele van csapdákkal - elsőre szerencsére csak egy viszonylag ártatlanabba, egy botlódrótos csapóajtóba botlottam bele, amitől megint beleestem a ház alatt lévő vízbe - de ezután már óvatosabbak voltunk, és a csapdákat kikerülve - mire jó, ha az ember szerepjátékozik élőben? Hát arra, hogy álmában hasznosítani tudja az ott begyakoroltakat - a dolog iróniáját álmomban ugyan nem, de azóta tökéletesen tudom élvezni - szóval mindezek után kezdtük felfedezni a ház titkos ajtajait, szekrényeit, rejtekhelyeit is, ahol ugyan kincseket nem találtunk, de furcsa dolgokat igen, és sok vita forrása volt, hogy pl. a továbbiakban lesz-e szükségünk bumerángra (elhoztuk), fényképezőgépre (naná, hogy elhoztam), lingamra (ezt otthagytuk, mert k. nehéz volt), vagy éppen tortagyertyákra, amiket szintén otthagytunk, bármilyen tűzszerszám híján. Volt persze sok egyértelműen hasznos dolog is, mint a kötéltekercs vagy a svájci bicska. Mindezek után már sokkal jobban felpakolva mentünk tovább, és nem lepődtünk meg, hogy a ház egy ajtaja nem a mocsárra nyílt, hanem egy labirintusra. Ez mondjuk nem okozott sok gondot, talán a labirintus mint probléma nehéz lehetett a régieknek, de mára már a kisgyerekek is ismerik az ilyen helyeken alkalmazandó módszereket. Az átjutásban még az se akadályozott meg minket, hogy a labirintus is alkalmazkodott hozzánk, és menet közben változtatta meg az útjait, zsákutcáit... ravasz, de nem tudott legyőzni. Egy GPS-szel nincs az a metamorf labirintus, ami meg tudna küzdeni... A labirintus után hegyet kellett mászni, ráadásul ronda, hegyes, éles sziklás, napsütötte, agyvízforraló meredélyt, ami ugyan se csapdákat, se más meglepetést nem rejtett, csak rohadt nehéz volt megmászni, és nagyon könnyű - lett volna - leesni. A hegytetőn meg semmi sem várt, mehettünk le a másik felén... gondolom ez a türelem-kitartás próbája lehetett, ami más esetben a labirintus lett volna. És már vissza is jutottunk a mocsárba, vagy egy nagyon hasonlóba, amiben azért már egy kicsit agresszívebbek voltak a zöldségek - itt már meg kellett bizony küzdeni minden egyes lépésért, úszótempóért, és jól jött a svájci bicska, egyéb vágószerszám társaival együtt. Ahogy haladtunk, a víz úgy sűrűsödött, és vált egyre nehezebbé a haladás, ráadásul a fény is csökkent, nem sokáig tartott, mire egyáltalán nem láttuk, hogy merre megyünk, merre kellene menni, és gyakorlatilag találomra igyekeztünk átvágni magunkat az agresszív hínárokon. Pokolian elegem volt belőle már percek után is; mégis órákig kellett mennünk a sűrű, sötét trutyiban... Emlékszem, a végén már a pokolba kívántam minden kalandot, és visszavágytam a gépem elé a kényelmes fotelbe - kalandozzon, akinek nagyon muszáj, ez nem kaland, ez egy rossz álom. Igen, ezt álmomban gondoltam. Jó, nem? :-) Ezért, nem ezért, mindegy is, de kiverekedve magunkat a mocsárból gyakorlatilag hazajutottunk, illetve azért nem teljesen haza, mert még totálisan és lehangolóan hétköznapian haza kellett vonatoznunk, lerobbant, mocskos, büdös kupéban, koszosan, fáradtan, kedveszegetten.

 

Azt hiszem, közelről a legtöbb kaland kvázi ilyen lehet. Unalmas, nehéz, veszélyes és sallangmentes. Bár a történetekben legalább van valami céljuk, ami itt aztán totálisan hiányzott.

2008. aug. 26. 9:02 - írta Altjeringa A megszokott táj, a rét, ahol annyit járok, most más lett; a természettől oly idegen szögletekben és egyenesekben nőnek a bokrok, derékszögekben csatlakoznak az ágak a törzshöz, a gallyak az ágakhoz és a levelek a gallyakhoz. Szögletesek lettek a levelek is maguk, négyzetek, téglalapok, rombuszok és háromszögek lógnak az egyenes kocsányokon, a bogyók kockásak, térbeli sokszögek formáit viselik. A fű egyenes, a kalászai is szabályosak, a vadvirágok kockás szirmokat hoznak, levelük sem hajlik ki szép ívekben, hanem mereven, derékszögben eláll a szártól. A felhők se adják alább, az ég olyan, mint egy mértant vagy geometriát tanuló kisdiák összefirkált füzetlapja; ha eső esne, tán a cseppek is kis kockák lennének. A hangyabolyt keresem, amit szoktam nézegetni, afelé megyek, kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek a mértani állatok, van-e ilyen ebben a túlszabályos, szúrós-kegyetlen világban? De a boly nincs a helyén, bogarak se zúgnak, madárfütty se hallatszik, ez is egy üres világ. Nem is csodálom, nekem sem tetszik. Túl mértani, túl szabályos, túl természetellenes, még csak nem is szép. Nem embernek való vidék. Nem is életnek való, a növények vajon hogyan élnek így? Nagyon nem tetszik a környék, egyre kényelmetlenebbül érzem magam benne, valami egyre jobban zavar, és lenézve rájövök - meg is ijedek rendesen - hogy én is elkezdtem 'kockásodni', hajlataim, íveim egyenesednek, a formák sokszögekké egyszerűsödnek, nem akarom, ezt nem, nem akarok hasonulni, küzdök a testemért, visszaívelem az ujjaimat, nem hagyom kiegyenesedni őket, nem fogom hagyni, amíg érzem a testemet, amíg emlékezek rá, addig maradok csak ilyen, ha elkószál a figyelmem, elkockulok, akár a növények, ez a világ ilyen, a képére akar formálni, küzdeni kell ellene, hogy ne olvasszon be, én nem tudnék úgy működni, ezért nincsenek itt állatok, élőlények, még a legegyszerűbb sem?

2008. aug. 19. 10:00 - írta Altjeringa Nagy terület, udvar, bokros-fás rész, patak, utak, épületek, mind egyben körbekerítve, mint valami ifjúsági tábor, vagy laktanya, de laktanyánál szebb, nem barakkjellegű, inkább táborszerű az összhatás. Rengeteg ember mozog benne, mindenkijön-megy, a dolgát végzi, sétálnak, játszanak, sportolnak, egyszeróval nagyon hétköznapi, cseppet sem drámai a hangulat. Az épületek nagyok, zegzugosak, össze-vissza vezető ajtókkal, folyosókkal, átjárókkal, kiismerhetetlenül kialakítva, mint egy-egy illetve megannyi rókavár, épített labirintusok. És ebben a labirintusban egy sereg bujkál. Egy igazi hadsereg, katonákkal, felderítőkkel, kommandósokkal, parancsnoksággal, igaz technikai felszerelés nélkül, de így is rengeteg sok ember. És rejtőzködnek, bujkálnak ezekben a zegzugos, labirintusszerű épletekben. Százan. Vagy ezren. Vagy még többen, és ráadásul úgy, hogy néha elférnek - elférünk, hiszen én is itt vagyok, része a seregnek- néha elférünk egy szobában, egy folyosón egy fal mellett, néha meg tíz-húsz percekig özönlünk be egy nyitott ajtón, át a folyosón keresztül, és be a másik ajtón, sietve, nehogy meglássanak a folyosóról. Néha ki is megyünk egy épületből, de aztán sietve be megint egy másikba, és fogalmam sincs, hogy miért, hová megyünk, mi a cél, miért bujkálunk, és ki vezet minket és mi van itt. Lemaradnék, de akkor a sereg visszafelé jön, elbújnék, de ahol tudnék, ott nem nyílik a szekrény, nincs egy függöny, egy asztal, ami alá-mellé-mögé elbújhatnék, és a tömeg tovább sodor, visz magával, közéjük tartozok, noha nem akarok, velük kell mennem, noha utálok bujkálni, nem kérdezhetek, pedig tudni akarnám a miérteket. A seregben nincsenek arcok, nincsenek egyének; mindenki csak katona, felderítő, kapitány vagy hasonló - posztok vannak, de egyéniségek nem, magamról is csak azért tudom, hogy van, mert állandóan le akarok maradni, ki akarok bújni ebből a szerepből, amit valami okból elvállaltam, de nem tudtam, mivel fog járni, és már nagyon is szívesen visszacsinálnám. Csak már nem megy. Bekebelezett a sereg, a daráló, a gépsor, és nem enged. Amíg le nem fog darálni valószínűleg. Vagy amíg fel nem robbantom, szét nem töröm a kereteit, amihez még nem érzek elég erőt, bátorságot, tudást, akaratot. Valamit. Még nem.