2008. aug. 16. 12:07 - írta Altjeringa Hát kellett nekem ez? Igen, szilánkokon lépkedek, millió vagy inkább végtelen sok apróbb-nagyobb törött-üveg szilánkon. Igen, mezítláb. Cipőben nem lenne téma, így annál inkább. Először nem akartam elindulni, próbáltam félrelökni annyit, hogy alatta a talajon állhassak, amíg - amíg mi lesz? - szóval nem ment, a szilánkok alatt is üveg van, nem tudtam eldönteni, milyen mélyen, nem fáradtam vele fél méter után. Úgyse tudnék akkora gödröt ásni? vájni? kaparni? benne, ahová nem zúdulna be a széléről a szilánkhadsereg, és a gondolat, hogy elborítson a törött üveg éles, kegyetlen tömege - hát nem volt kellemes. Úgyhogy elindultam. A gonosz kis tőrök már álltomban sem voltak kellemesek, de menet közben hamar rongyolódott a lábamról a bőr - s vittem magammal a talpamba beleágyazódni kívánó szilánkokat is, hogy azok minden lépésnél mélyebbre fúródjanak. Ruhámról, a vékony anyagú pólóról és térdnadrágról tudtam, egy fél percig se védnének az üveg ellen, a talpamon rongyolódva a sebeket sem óvnák meg, a vérzést se tudnák megállítani; viszont ha kijutok erről a helyről, akárhová is, még jól jöhetnek kötésnek. Ha kijutok. Mert a látóhatárig változást nem látok a talajon, semelyik irányba - nem mintha az irányoknak sok jelentőségük lenne - és a lábfejem, a talpam már kezd elkészülni, a lépések mindegyikére már úgy kell rávennem magamat, hogy a talpam helyén lévő véres-fájó masszát megint felemeljem és főleg, hogy le is tegyem. Nem tudom meddig kínlódok, de már el is estem párszor, így már egyre változatosabban vérezgetek itt-ott, és menet vagy inkább vánszorgás közben még a kezemből, térdemből, máshonnan is szedegethetem az oda befúródot szilánkokat. És noha a talpam már nem érez semmit a fájdalmon kívül, mégis, mikor egy lépésnél az üvegtörmelék mindig bizonytalan, csúszós-mozgolódó felszíne helyett egy biztosan álló felületre érek, azt megérzem. Megállok, lenézek, és a fájdalom ellenére nevethetnékem támad, hahotázok, részben csak kínomban, ez nagyon tetszik - az üvegtörmelék között, abból ki nem emelkedve cölöpök húzódnak, csak követni kell őket, valahová muszáj vezetniük. Most itt az alkalom a talpam megtisztításának - fájni nem fog kevésbé tőle, de legalább a nagyobb szilánkokat ki tudom végre szedni, és kicsit betekerni a talpamat a póló csíkokra tépett anyagával. A semminél több, bár tény, hogy nem sokkal. A cölöpökön járni határozottan jobb, bár a talpam kínjait is egyre jobban érzem, és a cölöpök sem túl barátságosak; vannak helyek, ahol ugrani kell, hogy átérjek, ami veszélyes, mert az egyensúlyomat elvesztve jókorát esnék az üvegtörmelékbe, vannak cölöpök, amelyek nincsenek, így muszáj megint belelépnem a mostanra már hevenyen gyűlölt üvegbe, éa vannak, amik elbújnak, keresni kell őket. De haladok, gyorsabban, mint előtte, csak azt nem tudom, hogy hová és miért. Hátha vége van egyszer ennek az üvegóceánnak. De menni kell, addig is, mindenféleképpen -  és a menni kell érzete egyre sürgetőbb, egyre inkább hajt, míg megint kezdek kockáztatni, ugrani, megfontoltság helyett az ösztöneimre bízni a lépéseket - de ennek sincs oka, nem hajt senki, semmi, nem megyek időre sehová, a sürgősség érzését maximum a lábam állapota indokolja - igaz, az meglehetősen és egyre inkább. Úgyhogy megyek, hátha kijutok egyszer.

2008. aug. 14. 18:03 - írta Altjeringa

Homok, tűző napsütés, körben emberek, néznek, állok középen, lábam a homokba süpped, üres tér körülöttem, amit fal zár be, kőfal, magas, megmászhatatlan, körbekerít, az emberek fent ülnek, állnak, kiabálnak, dobálnak, előttem megjelenik egy harcos, láncingben, sisakban, karddal, egyenesen egy fantasyból, vagy Rómából, az arénából, felém rohan, kardot emel, üvölt, ez csak egy álom, de az utolsó pillanatban mégis kardot emel a kezem, sután az övé alá lököm, ha álom is, csak ne vágjon le itt, kardot életemben nem forgattam, de valahogy megy, ha lenne időm savanyúan fintorognék, biztosan a sok kardpárbajos-vívós film emeli helyettem a kardot, basszus, ez nem tréfa, ébredjek már fel, ez vérre megy. Egyenlőre az enyémre, ez fáj is, de feldühít, határozottabban forgatom már a kardot, ha ez ment, akkor más is, magamra bőrvértet képzelek, alkarvédőt, ami kell, kifizetődő volt a sok Róma-oldal bújása a neten, egész élethűek, akkor már azt képzelem, hogy tudok vívni is, hát mit mondjak, jobban is megy, mint két perce, már majdnem élvezem, amikor a kényelmetlen gondolat elkezd hátul mocorogni... mi van, ha ez egy igazi időutazás...?

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Körben töksötét van, a földön, valami betonszerűségen térdelek. Nem látok semmit, de a póz határozottan kényelmetlen, felállni mégsem tudok. Lehúz valami, kezemet-lábamat mozdítani sem tudom, csak a fejem fordul, az meg hiába, mert látni nem látok semmit. Hiába próbálkozok, nem tudok megmozdulni, nem bénaság, annál félelmetesebb, ezt nem hiszem el, meg vagyok kötözve vagy bilincselve, vagy mi, ez honnan jött már, és mire megy ki ez az egész? A sötétség oldódik, pulzusom idegesen ver, egész komolyan félek, tán még ennyire sosem, mi fog ezek után előkúszni a sötét leple alól? Rács. Az jön elő. Komor, fekete acél? vas? rácsok, bezárnak mindenhonnan, basszus, ha van overkill, ez az, nemhogy a rácsot, a bilincset vagy mit se tudnám elrágni, álmomban se voltam még soha Herkules, ez nem is csak egyszerű rács, ketrec, és a tér körülötte kurva nagy, hatalmas dóm, kupolaszerű épület, mi (ki?) lakik ekkora térben vagy inkább mekkora valami (valaki?) lehet az, és mit akar tőlem ebben a ketrecben, kerülgetem az asszociációt, nem akarok rá még gondolni sem, ki akarok jutni innen, megszabadulni, fel akarok ébredni...!

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Felmérem a helyzetet, és az nem túl kedvező, nem is tetszik különösebben; gyakorlatilag mindenütt fájok, sajgok, kínlódok, kevés porcikám érzem viszonylag épnek, mozgásképesnek mondjuk konkrétan egyet sem. Még nyögni sincs erőm, ahogy a földön fekszem, arcom a poros betonon, szemem csukva, bár kinyitni úgysem tudnám, az idő csak múlik, a fájdalom annyira nem akar, a gondolataim makacsul körben járnak, keringenek, néha elszállnak, és jön a tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz, múlik az idő, érzem, tudom, de nem a testem érzi, az már hálistennek nem érez, nem érzem, ez a halál lehet vajon vagy afelé megyek? Félni legalább már nem félek, a fájdalom kiölte teljesen, meg sok minden mást is, zsugorodik az emlékek kútja, szappanbuborék a világ, ha elpattan, mi lesz?

filmszakadás

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

És lőn reggel, egy újabb nap. 

2008. aug. 9. 21:08 - írta Altjeringa Megyek a réten, megyek az erdőben, a lápon, a homokon, szivárványon, vízen, megyek, megyek, haladok előre, néha botladozok, néha elkószálok, néha visszakanyarodok, néha eltévedek, néha kétkedek, néha szenvedek. De most falba ütközök. Falba, ami nincs, mégis van. Üvegfal, láthatatlan, leírhatatlan, erőtérhártya, nem enged át, nem látok át, nem hallok át semmit tőle a másik oldalról. Nincs előttem semmi, és csak ez mutatja, hogy mégis van, mert ha nem lenne, akkor folytatódna a valami. A táj, az utam, az ösvényem. De nem megy tovább, és én sem tudok. Megakadtam, megakasztott a fal. Kikerülni sem tudom, végtelen vagy nagyon annak tűnik, ha soká folytatom bezár, mert körbeérek. Megállj mondja, szinte hallom, állj meg és várj. Mire várjak? Menni akarok, mennem kellene, egyhelyben állva megesz az unalom, megpenészedek, végleg egyedül maradok. A fal előkerül, felsejlenek téglái, kövei, hatalmas várfalra hajaz már, kétoldalra a végtelenbe nyúlik, az életben nem jutok át rajta, megmászni nem lehet, áttörni mégúgy sem, ajtaja, kapuja, ablaka egy szál sincs, igaz legalább a tetején se röhög rajtam gúnyosan senki. Leülök. Mit tudok csinálni, át nem juthatok, vissza nem fogok menni, megkerülni sem lehet - türelmesnek kell lennem. Árnyéka is van már a falnak, a hűvös kellemes a tűző nap után, fáradtan dőlök el a fal tövében, fejem alá párnaforma, mohos kő kerül, az álom sebesen nyom el, mitől vajh ily hirtelen fut még végig az agyamon... de már alszom is, mélyen, álom nélkül, felébreszthetetlenül. Az alvás felejtés, az alvás nyugalom, az alvás türelem, az alvás kikapcsol. Átkapcsolja az érzékeimet, kisimogatja az idegeimet, megoldja az aprócska, napi gondjaimat. Gyógyít, hűsít, kisimít. Hogy is akarhattam ezt a sok gondot-bajt-problémát mind átvinni a falon... mit kezdtem volna ott velük, mindent hozzájuk mértem, belőlük indítottam volna, hogy megismételjem az összes hibát, amit nem akarok még egyszer elkövetni, de mégis megtettem volna, ha nem sikerül a kiváltóokaikat levetnem magamról...

2008. aug. 7. 21:00 - írta Altjeringa A part megemelkedett, aljában folyó hömpölyög, széles, mély, veszélyes folyó, szürke vize barátságtalan, a szürke ég alatt szürke köd zár be, csak ahol állok, ott van egy tiszta zug, ahol látom magamat, látom a többieket, alakok ülnek, állnak, fekszenek a meredek parton ahomokban, köveken,kidőlt fatörzsön, beszélgetünk csak, ahogyan oly sokszor, ismerősök, barátok, társak... a hangulat csendes, világot váltunk meg majdnem, kesergünk annak sorsán, jobbító ötleteink tudjuk, senkit sem érdekelnek, magunknak mondjuk csak, kicsik vagyunk, erőnk semmi, hatalmunk csak tetteink felett van... a homokban tórusz tűnik fel, hatalmas, kékesfekete fémből való, súlyos, szavunk megszakad, a döbbenet csendje ül ránk, aztán súly, súly, rettentő súly.... mozdulni sem tudok, a gravitáció odaszegez, ahol voltam, még a kezem sem tudom felemelni, szólni sem tudok, levegőt venni sem, nem is súly ez, az idő állt meg, és idő nélkül nincs mozgás, nincs változás, minden és mindenki ugyanolyan mozdulatlan mint én, a köd sem gomolyog, a víz folyása sem hallatszik, a szürkeség körbezár, megfojt, megőrülök... és ekkor a tórusz mozgás, mozdulat nélkül a kezemben terem, súlya nincs, és én megmozdulok, elhajítom, messzebbre, mint valaha is tudtam dobni bármit is, és az idő megindul, újra létezik, levegő után kapok, de csak én láttam, éreztem az egészet, más senki sem, nekik nem szakadt meg az idő fonala, nem értik, miről beszélek, nem értenek, elhallgatok, keresem az emlékképét, csak képzelődtem volna, csak álmodtam ami történt? Visszapörgetem az emlékfilmet, keresem a tóruszt, láttam-e már hasonlót, tudom-e mi lehet, honnan jött, volt-e valami, amit nem vettem észre? Nem néztem bele a tóruszba, nem láttam bele, átjáró lehetett volna egy tükörországba, amit eldobtam magamtól? Vagy dzsinn lakott benne, s ha előhívom teljesíti három kívánságomat? Netán egy párhuzamos világegyetembe csúszhattam volna át egy féreglyukon? Fantáziám könnyűszerrel ontja a megoldásokat, naná, naponta más világban fekszem le aludni, ez, amit élek is most csak egy, nem is a legfontosabb, nem is a legszebb, nem is a legrosszabb... a tórusz elment, sok éve már, emlékem őrzi csak, hátha egyszer visszajön, s akkor belenézhetek, hátha most bátrabb leszek, és a fantázia világai mellett végre be merek lépni egy igaziba is. Vagy teremtek magamnak egyet. Igazit.

2008. aug. 7. 10:39 - írta Altjeringa A tengerparton a sárga homok strandra hajazott, de a hullámok által kisodort moszatok, hínárok, alga tömegei miatt mégsem voltak rajta strandolók, hiába a lankás, homokos, csábító part. Igaz, a vízig lógó hasú felhők sem csábítottak strandolásra, megaztán az egész part valahol a világ végén volt, órákig kellett mennem, mire odaértem, és gyalogösvényeken, nem autóval járható utakon. Furcsán, a felhők alatt sütött a nap, a homok sárgáját még felragyogtatta, a víz széle még kékes színű volt tőle, de a felhők sötétjével már nem tudott mit kezdeni, a látóhatár komorabb-sötétebb már nem nagyon lehetett volna. A lábam alatt felváltva kagylók recsegtek, törtek, és moszat ruganyos felszínén rugóztak a lépteim. A levegőben a rothadó hínár szaga versengett a szélfútta tenger sós párájával. A sirályok fülsértő rikoltozását szerencsére többnyire elfújta a szél és a hullámok moraja. A fények és hangok szokatlan, furcsa hangulatot hoztak, némán, sőt belül is némán tapostam a homokot, botladoztam a kavicsokon, kerülve a moszatos részeket. A nap lassan feladta a küzdelmet a felhők ellen, a világvége-hangulat egyre erősödött a sötéttel, a kietlenséggel, a hangokkal... az első esőcseppek súlyosan koppantak a fejemen, még jól is esett volna egy nagy zuhé, elmoshatná ezt a nyomott hangulatot, de még ezt is elfújta a szél, maradtak a cseppek néha, aztán semmi, majd megint... elhajolt a tengerpart, a part menti homokbuckák megnőttek, tetejükön szívós, éles fű nőtt, egy kis menedéket adva a szél elől, megálltam élvezni ezt a pici nyugalmat, és leültem egy kisebb kőre. A part homokján színes szappanbuborékok tűntek fel, gyerekjáték, felnőttvágy, a szürke homok felett, a sötét ég előtt ragyogtak a színes buborékok, könnyeden lebegve, törékenyen, múlandóan, csábítóan... fel se álltam, elkapni úgysem tudom őket, de minek is, ezek csak színes semmiségek, üresek, csak a felszínük irizál, látványosak, de nem érnek semmit. Illetve ennyit; a sötét-szürke háttér előtt pillanatokra szépek, felvidítanak, majd eltűnnek. Mehetek tovább