2008. aug. 26. 9:02 - írta Altjeringa A megszokott táj, a rét, ahol annyit járok, most más lett; a természettől oly idegen szögletekben és egyenesekben nőnek a bokrok, derékszögekben csatlakoznak az ágak a törzshöz, a gallyak az ágakhoz és a levelek a gallyakhoz. Szögletesek lettek a levelek is maguk, négyzetek, téglalapok, rombuszok és háromszögek lógnak az egyenes kocsányokon, a bogyók kockásak, térbeli sokszögek formáit viselik. A fű egyenes, a kalászai is szabályosak, a vadvirágok kockás szirmokat hoznak, levelük sem hajlik ki szép ívekben, hanem mereven, derékszögben eláll a szártól. A felhők se adják alább, az ég olyan, mint egy mértant vagy geometriát tanuló kisdiák összefirkált füzetlapja; ha eső esne, tán a cseppek is kis kockák lennének. A hangyabolyt keresem, amit szoktam nézegetni, afelé megyek, kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek a mértani állatok, van-e ilyen ebben a túlszabályos, szúrós-kegyetlen világban? De a boly nincs a helyén, bogarak se zúgnak, madárfütty se hallatszik, ez is egy üres világ. Nem is csodálom, nekem sem tetszik. Túl mértani, túl szabályos, túl természetellenes, még csak nem is szép. Nem embernek való vidék. Nem is életnek való, a növények vajon hogyan élnek így? Nagyon nem tetszik a környék, egyre kényelmetlenebbül érzem magam benne, valami egyre jobban zavar, és lenézve rájövök - meg is ijedek rendesen - hogy én is elkezdtem 'kockásodni', hajlataim, íveim egyenesednek, a formák sokszögekké egyszerűsödnek, nem akarom, ezt nem, nem akarok hasonulni, küzdök a testemért, visszaívelem az ujjaimat, nem hagyom kiegyenesedni őket, nem fogom hagyni, amíg érzem a testemet, amíg emlékezek rá, addig maradok csak ilyen, ha elkószál a figyelmem, elkockulok, akár a növények, ez a világ ilyen, a képére akar formálni, küzdeni kell ellene, hogy ne olvasszon be, én nem tudnék úgy működni, ezért nincsenek itt állatok, élőlények, még a legegyszerűbb sem?